Itáliából terjedt el a varrott csipke, amelynek anyaga a fehér len fonal. Mint a neve is jelzi az eszköze a varrótű. Technikailag az a lényege, hogy a varrónők tűvel a kezükben egyetlen szállal (gomblyukvarráshoz hasonló öltésekkel) dolgoznak. Több fajtája és csoportja ismert. A mintát megerősítik, papírra rajzolva alábélelik, majd a körvonalakat, kontúrokat és a belső közöket kitöltik díszöltésekkel. (lapos, futó, ... stb.) A magyarországi „levegőben varrott csipke” legjelentősebb hazai képviselője a halasi csipke, amely az 1900-as évek elején alakult ki.
Szecessziós mintákkal művészi tervek születtek Dékáni Árpád rajztanár csipketerveiben. Markovits Mária lett az a feltaláló – bátran nevezhetjük annak -, aki az addig kivitelezhetetlennek tartott tervekből élő remekműveket varázsolt. 1904-ben a St. Louisi Világkiállításon a halasi csipkét grand prix-vel tüntetik ki, 1905-ben szerepeltek a velencei kiállításon, 1906-ban a milánói nemzetközi kiállításon ismét nagydíjat nyertek. 1935-től három kis hallal jelzik a halasi csipke valódiságát, melyek több mint 50 féle öltéstechnikával készülnek.